1. Fejezet- Egy új élmény

1. Egy új élmény

♥

Kristen

Végre kicsöngettek. Ma volt az utolsó suli nap így hát sietve kaptam fel kabátom, helyeztem vállamra táskámat és meg sem vártam az Irodalom tanár karácsonyi jókívánságait. Ahogy ki értem egyből a kocsimhoz léptem, majd bepattantam és talán sebesen száguldottam volna a kis kávézó felé ha nem lenne ekkora hó. Így hát csak szépen komótosan, a balesetek elkerüléséhez méltó sebességgel haladtam végig Chicago utcáin.

Izgatott voltam. Pedig tudtam, hogy ma sem fog megtörténni a varázs. Mégis szívem a naponta elöntő rajongással dobogott amikor magam elé képzeltem azokat a csodás szemeket és azt az ellenállhatatlan mosolyt mely rabul ejtett.

• Jaj istenem mibe keveredtem – mély és fáradt sóhaj hagyta el ajkamat, majd ujjaimmal a kormányon doboltam miközben vártam, hogy a sorompó lámpája végre zöldre váltson.

Végre zöld. Rátapostam a gázra majd pár kanyar után leparkoltam a már jól ismert kávézó előtt. Kivéve táskámat elindultam befele, majd a már megszokott helyemre a kávézó egy kis eldugott sarkába be ültem. Nem is kellett sok idő, ki jött Josh a pincér, kezében a már szokásommá vált forró csokival.

• Szia Kristen! Hogy telt a napod? - lehuppant mellém, nem zavartatva magát és máris rátért az átlagos báj csevejre. Nem volt vele semmi bajom, de a nyomulása már-már aggasztott.
• Egész jól, de ha nem bánod szeretnék egyedül maradni a forró csokim társaságával! - az egyedül szócskát megnyomva, emeltem rá tekintetem és addig figyeltem míg el nem hagyta az asztalt.

Ezek után mélyet szippantottam az édes csoki illatából majd elővettem Jane Austin könyvét és neki álltam olvasni.

Jó elterelő hadművelet volt míg vártam. Ugyan a rejtélyes idegen mindig pontosan érkezett, sose akartam lekésni egy kiélvezhető mosolyt vagy pillantást sem. Így akár egy-két órával előbb is képes voltam a kávézóban ülni és várni.

Ma is így volt hisz még csak három óra múlt pár perccel, Ő pedig pontban négykor érkezik. Sosem késett.

*

Mint kisgyerek karácsonykor én is úgy vártam hogy percek múlva négy legyen. Hamar befejeztem a könyvet így a kinti karácsonyi dekorációnak és a lágy dallamoknak adtam át magamat. Tekintetem át futtattam az utcán rohanó embereken. Mind nyúzott arccal siettek valahova. Ki munkába, ki pedig a gyermekeiért. Nem szerettem a meg gyötört embereket így hát vissza is akartam fordítani a fejem, de nem tudtam. Az üvegen túl ott állt Ő! Rám emelte tekintetét, majd befele igyekezet. Nekem se kellett több és az ajtó felé fordítottam fejem. A kis csengő a falon jelezte, hogy belépett. Arca piros volt a nagy hidegtől. Kabátján és sapkáján még ott pihentek a kis hópihék ám mindez mellékes volt abban a pillanatban amikor arcát felém fordította. Szeme csillogott, ajkai pedig hatalmas mosolyra húzódtak.

Szívem ki hagyott pár ütemet és teljesen valami romantikus filmbe éreztem magamat. Még levegőt is elfelejtettem venni.

Mint egy angyal. Kitudja, lehet csak beképzelem minden egyes találkozásunk? De nem bánom, mert ha egy ilyen csodát láthatok még talán a dili házat is bevállalom.

Tekintetét, egy percre sem vette le, majd a mellettem lévő asztalnál foglalt helyet. Pont olyan irányban, hogy tekintetünk egymásba olvadjon.

Talán nem helyes amit teszünk, és kitudja milyen alak is valójába Ő. De egyáltalán nem érdekelt ugyanis valami olyasmit éreztem bent a lelkemben amit eddig soha. Pedig voltam már szerelmes, de ez más volt.

Talán ezt hívják a „nagyok” az igaz szerelemnek!

Ezek után csak ültünk. Egyikőnk se szólalt meg. Csak néztük a másikat. Ha valaki látott volna minket nagy valószínűséggel nem tudta volna megérteni. De nem is kérem senkitől se, hogy megértse, hisz ezt csak mi érthetjük.

Ám eme meghitt pillanatot a telefonom vad csörgése rázta meg. Mérges voltam, úgy érzem ennyi jár nekem, és most erre el kell szakadnom a csodás szempártól.

Megeresztettem egy szomorkás mosolyt majd kihalásztam zsebemből a készüléket.

Anyám neve villogott rajta, így hát nem tehettem meg, hogy kinyomom. Sóhajtottam egyett majd a fogadás gomb után fülemhez emeltem a készüléket.

• Kristen Stewart! Már rég itthon kéne lenned. Tudod jól, hogy ma korábban kezdek a munkában és nincs ki vigyázzon Noah-ra. Szóval rögtön told haza a segged, vagy végleg elbúcsúzhatsz a fiadtól! - anyám szavai fenyegetőzőek voltak és tudtam, hogy komolyan gondolja. Noah próbaidőn volt nálam. Akár csak egy rossz lépés és anyám hívja a gyámügyieket.
• De anyu...
• Semmi, de! Te döntesz Kristen! - hallottam ahogy hangjától a kisfiam sírásnak ereszti kicsiny hangját.
• Légy szíves hozd be a kávézóba ha neked így megfelel! - fontos volt a fiam, de nem fogok megalázkodni az anyám előtt így hát utolsó lépésként ezt hoztam fel.
• Felőlem. Rögtön ott leszek – azzal kinyomta a telefont én pedig lehunytam szemeimet.

Hiányzott az anyám, de nem hibáztathattam azért amilyen lett. Én tettem olyanná. Amikor egy rossz éjszaka után a kórházban ébredtem fel megfogadta, hogy soha többé nem hagy magamra. De akkor még egyikünk se tudta, hogy nem csak a részegség okozott nagy gondot. A sok pia és az erős drogok melyek akkor a szervezetembe kerültek mind elfelejtették velem azt az éjszakát. Így hát nem emlékeztem arra sem, hogy lefeküdtem volna valakivel. Noah csak hónapok múlva mutatta meg, hogy igenis Ő ott növekszik a hasamban.

Anyám tajtékzott a dühtől. Meg akarta fojtani az akkori barátomat Tom-ot. Mondván, hogy lehetett ilyen felelőtlen. De mi akkor már rég nem éreztünk testi vonzalmat egymás iránt így Tom is hamar le reagálta, hogy nem ő az apa. Hamar el is tűnt az életemből ám előtte még az egész iskola előtt elhordott egy utolsó kis olcsó kurvának. Hisz képes voltam lefeküdni egy másik férfival miközben vele voltam.

Soha nem éreztem még magamat annyira megalázottnak! Számkivetett voltam, egy közröhej mindenki számára. És őszintén szólva nem is éreztem többnek magamat.

De azóta eltelt lassan két év. Én pedig ha teljesen nem is, de próbálom túl tenni magam a dolgokon és úgy nevelni Noah-t, hogy neki a legtökéletesebb legyen. Bár anyám megrögzötten vallja, hogy sokkal jobb helyen lenne a fiam nevelőszülőknél, de nem értek egyet vele! Noah-nak velem van a helye. Én vagyok az anyja és ha még nem is tudom, ki az apja, sokkal jobb helyen van mint vad idegen embereknél.

És ez volt a végszó, ugyanis anyám kezében a babahordozóval sietett hozzám, majd meg sem várva reakciómat, kezembe nyomta a hordozót és a baba cuccokat és egy szia után már távozott is!

Rá emeltem tekintetem a piroskás arcú kisfiúra, majd egy nagyot sóhajtottam és ma már nem ez volt az első alkalom, hogy hasznavehetetlennek éreztem magam.

• Szép kis nagymamád van mondhatom! - majd a hordozót letettem az asztalra és elkezdtem fiam kicsomagolását.

Mindeközben megengedtem magamnak egy két pillantást a szembe lévő félistenre, aki még mindig itt volt és bár kissé meghökkenve, de figyelemmel kísérte minden egyes mozdulatomat.

Lassan, de biztosan Noah is ki lett szerelve a hordozóból és vastag ruhácskájától is megszabadítottam majd ismét le ültem a helyemre.

Fiam érdeklődve tekintet a túloldalra és sikongatva kezdte csapkodni az asztal amint egy mosolyt kapott.

Arcomra hatalmas mosoly ült ki. Soha nem láttam még, hogy bárkinek is örült volna ennyire. Folytatta is tovább hangos kacagását, sikongatását amit a túl oldalon is hasonló érzelmek követtek. És akkor megmozdult. Ijedten kaptam tekintetem az órára ami még csak ötöt mutatott és kétségbe esetten figyeltem minden mozdulatát, de hát nincs még itt az idő. Nem szokott ilyen korán elmenni. Ám hamar felváltotta az ijedtséget a döbbenet és a kíváncsiság. Ugyanis a görög isten felénk tartott és meg nem állt míg helyet nem foglalt a mellettem lévő széken.

• Bocsánat, hogy kérdezés nélkül ide tolakodtam, de muszáj voltam közelebbről is megszemlélni ezt a csodás kisfiút – istenkém ez a hang. Mintha tényleg egy angyalt látnék aki hozzám beszél. Nem is beszél inkább dalol.
• Se...semmi gond – éreztem ahogy arcomat el lepi a pír és kénytelen voltam másfelé fordítani a fejem ha nem akarok nyomban az ájulás határára lépni.
• Mellesleg Rob vagyok, te pedig? - kérdően fordította felém tekintetét én pedig próbáltam össze rakni fejemben a betűket. Rob... csak is a neve járt a fejembe így nem csoda ha nem tudtam felelni kérdésére.
• Izé... Kristen vagyok, de nyugodtan szólíts csak Kris-nek! - majd vissza fordítottam én is rá tekintettem és nem tudtam elszakadni a a fogva tartó szempártól.
• A te fiad? Csodás kisfiú! - Noah-ra emeltem tekintetem majd vissza Rob-ra.
• Tudom-tudom nem a legmegfelelőbb 17 évesen gyereket szülni de... - nem tudtam befejezni mondandómat, ugyanis Rob közbe vágott.
• Nekem nem kell mentegetőznöd. Nem az én reszortom az ítélkezés. Amúgy, hogy hívják? - feléje pillantottam és csakis a kíváncsiságot láttam szemeiben.
• Noah a neve – édes fiam neve hallatára ismét sikongatni kezdett amit mindketten mosollyal nyugtáztunk.

Ezek után mély beszélgetésben kezdtünk és szinte mindenről szót ejtettünk. Mint ha már ezer éve ismernénk, egymást. Kínos sztorik a suliból és mély érzelmek. Nem volt tabu téma, de tudtuk mindketten hol a határ. És úgy éreztem most az egyszer nem számít milyen múlttal rendelkezek. Csak mi voltunk és az idő.

Viszont olyan hét óra körül sajnos az idő ellenünk szegült, ugyanis Noah nyűgösen dőlt karomba jelezve, már otthon lenne.

Szomorúan öltöztem fel mikor már Noah a hordozóban várta, hogy induljunk. Rob még ott maradt egyéb dolgokra hivatkozva.

A búcsú pillanatánál viszont nem tudtam mit tegyek. De Rob előrébb volt pár lépéssel, ugyanis ős is felállt majd arcomra egy lágy puszit nyomott. Mintha tényleg régi ismerősök lennénk.

És én ismét éreztem a pírt, mely régi barátként kúszott arcomba.

Elrebegtem egy halk sziát majd a kijárat felé indultam. Még egyszer hátra fordultam és egy mosoly kíséretében léptem ki az ajtón.

A kocsihoz siettem majd amint be raktam Noah-t és is be ültem és percekig csak vártam. Tudtam ez a nap valami újnak a kezdete, valami egészen másnak amit eddig soha nem ismertem.

♥

Robert

Hazafelé tartottam miközben agyam csakis a délutáni programomon kattogott. Izgalom lett úrrá rajtam és nem tudtam mit tegyek. Talán ma végre eljön a pillanat. És a mosolyokat szavak követik. Vagy talán még sem.

Hisz ő nem tudja ki vagyok, csak egy fiút lát aki nap mint nap rá mosolyog és őt nézi.

Lehet már valaki más karjaiban leli a boldogságot.

De nem most az egyszer nem lehetek negatív így hát minél több kellemes gondolattal vettem fel a kanyart otthonom felé.

Mielőtt azonban beléptem volna a házba körül néztem és csodáltam a lehulló havat. Nincs is szebb a fehér csillogásnál melyet ezek a kis pelyhek okoznak.

Felfele haladtam a lépcsőn, és már a zárban volt a kulcsom ám Nikki megelőzött.

Kezében egy csésze kávéval állt az ajtóban és várta hogy beljebb lépjek. Nekem viszont még az élni akarástól is elment a kedvem. Tudtam, hogy minden egyes mozdulatommal fájdalmat okozok neki és ez most sem volt másképp. Tudta, hogy ma is elmegyek és tudta, hogy már rég nem Kellan és a foci meccs az úti célom.

Megpróbáltam a legtökéletesebb mosolyomat elő venni majd amint beljebb léptem egy apró csókot nyomtam ajkaira.

Ledobtam táskám majd kabátom felakasztottam a fogasra. A konyhába indultam és miután készítettem egy szendvicset le ültem az asztalhoz. Nikki követett, de egy szót sem szólt. Le ült mellém majd mereven nézett kifelé az ablakon. Emlékszem régebben minden egyes percet együtt töltöttünk és sose engedtük el a másik kezét. Ha ettünk mindig együtt tettük eme tevékenységet, és minden apró helyet kihasználva férkőztünk egymás közelébe. Most viszont az azstal két oldalánál foglaltuk el távolsági helyünket.

Elgondolkodtam mindazon ami nyolc hónap alatt zajlott le az életemben.

Tudtam, hogy Nikki nem ezt érdemelnél. Hisz annyi mindent adott nekem. Meg tanított élni én erre eldobom magamtól.

Egyáltalán nem helyes amit teszek, de nem szállhatok harcba az érzelmeimmel.

• Ma is találkozol vele – Nikki nem kérdésnek szánta a mondandóját. Hisz tudta előre a választ.
• Sajnálom... - nem telt többre tőlem. Egy idiótának éreztem magam.
• Tudom Rob, hidd el tudom, hogy sajnálod. De ne kérd, hogy ne haragudjak, mert nem lennék rá képes. Megaláztál, és ha lehet elvesztettem minden hitem amit a férfiak felé tápláltam. Tudod minek érzem magam hetek vagy akár hónapok óta? Egy tárgynak, egy olyan tárgynak amit nagy lelkesedésében vesz az ember egy kirakodóvásárban. Haza viszi majd szépen portalanítva berakja a nappaliba. És aztán semmi, elszáll a tárgy iránti rajongás és már csak egy ócska vacaknak tűnik az amit nem rég még olyannyira magunkénak akartunk tudni. De ezt nem teheted meg Rob egy élő emberrel. Nem csak velem nem, de senki mással sem! Csak egy kicsit képzeld magad az én helyzetembe! Nem kérlek sokra, de vedd figyelembe, hogy mit is teszel velem! - hangja a mondatok közben egyre jobba halkult el, mígnem már az apró könny cseppek is megjelentek rajta.

Felállt az asztaltól majd választ nem várva elindult a szobánkba. Hangos csapódás jelezte, hogy elért odáig.

Után szerettem volna menni, de nem volt erőm hozzá. Nem szeretném tévhitekbe ringatni, nem akarom neki azt mondani, hogy majd minden rendbe jön miközben mindketten tudjuk, hogy ezt már rég nem lehet vissza állítani.

És mégis együtt voltunk. Talán a tudat, hogy nem az üres házba kell haza jönni, és az, hogy itt vagyunk még akkor is ha tudjuk, hogy a másik hibákat vétett.

Ez a kapcsolat már rég csak erről szólt.

Ismét mélyen elterelődtek gondolataim, de most az egyszer nem az eszemre hallgattam, hanem a szívemre. Elpakoltam magam után majd az órára tekintve sietősen kapkodtam magamra kabátomat.

Időközben még egy pillantást vetettem Nikki-re aki az ágyon feküdt és csak maga elé bámúlt.

Nem figyelt felém, nem engedte meg magának, hogy akár még csak egy másodperc erejéig is felém tekintsen.

Így hát fogtam magam, majd ki siettem a házból. Sietős léptekkel szeltem át az utcát és szinte minden egyes lépést kilométeres távolságnak éreztem.

Vártam, hogy oda érjek. Vártam, hogy végre újra láthassam csodás arcát, mely minden nap szebbnél szebb mosolyokkal ajándékozott meg.

Minden egyes nappal közelebb éreztem magam hozzá.

Szerencsére a mai napot sem kelett már tovább töltenem nélküle ugyan is megpillantottam őt. Ott ült a szokásos helyén. Kifele nézett ám amint meglátta közeledő alakomat szeme csillogni kezdett, szívem pedig egyre gyorsabban vert izgatottsága láttán.

Végig követtem tekintetemmel mígnem beléptem a kávézóba.

Megráztam fejem eltűntetve onnan a hópihéket majd én is helyet foglaltam a szokásos asztalnál.

Minden nap ugyan ott ülltünk. Egymás szemébe néztünk -és mintha csak pár centi és nem két asztal választott volna el- és ez mindent elmondott.

Körbe tekintettem és ugyanúgy a megszokott emberek ültek a helyiségben.

De tekintetem hamar vissza talált kiinduló pontjához. Kezében Jane Austen könyve pihent míg előtte a már jól ismert forró csoki gőzölgött.

Érzések tömkelege kavargott bennem. Minden mosoly melyet egymás között váltottunk melegséggel öntött el.

Úgy éreztem soha nem voltam még ennyire boldog.

Szemünk megállás nélkül találkozott, és ez így ment hossza perceken keresztűl.

Ám a meghitt pillanatot hamar megzavarta egy telefon csörgés.

A lány kellemetlenül kotorászott zsebében majd miután a kijelzőre tekintett egy halovány mosoly után felvette.

Bár nem volt oly messze tőlem mégse halottam beszélgetését. Néhány szó töredék érintette fülemet, de mivel nem voltam illetések beszélgetésében így hát nem is hallgatóztam tovább.

Hossza és mély beszéd után kinyomta a telefont majd elmélyedten tanulmányozta az asztalt és arca meg gyötört volt.

Mint ha most közölték volna vele élete legrosszabb hírét.

Percekig csak bámult és fejét leszegezte. Ez így ment mígnem egy középkorú hölgy betért a kávézóba kezében egy gyerek hordozóval.

A lány felé igyekezett bennem pedig a vér is meghűlt. Talán végre láthatom? Megismerhetem azt a személyt akit mindeddig titok rejt?

Lehelyezve az asztalra a baba hordozót egy szia után máris távozott a hölgy. Én pedig egyből telefonom után nyúltam és nővérem számát kerestem.

*

Tekintetem végig kísérte a gyerek és anyja közötti kapcsolatot. Az óvatos érintéseket és azt a fajta törődést melyre nem mindenki lenne képes.

Ahogy a kisfiú felé tekintett megeresztettem egy mosolyt mely nem várt érzelmeket hozott ki a fiúcskából. Hangos kacaj lengte körbe a helyet és kis tenyerével az asztal csapkodta.

Ez volt a végszó és végül nem tudtam megállni.

Lábaim önkéntelenül indultak el a szomszédos asztalhoz ahol már ott ült Ő kezében a kisfiúval. Amint helyet foglaltam máris elindultak bennem a szavak.

• Bocsánat, hogy kérdezés nélkül ide tolakodtam, de muszáj voltam közelebbről is megszemlélni ezt a csodás kisfiút – minden egyes szót áhítattal ejtettem ki és tekintetem nem tudtam levenni a kicsi fiúról.
• Se...semmi gond – hangjának lágy dallama varázslatként csapott meg. Mintha csak egy angyalt hallanék!
• Mellesleg Rob vagyok, te pedig? - kérdően tekintettem rá és bár számomra nem volt titok neve mégis érdeklődve vártam válaszát!
• Izé... Kristen vagyok, de nyugodtan szólíts csak Kris-nek! - tekintetünk ismételten találkozott és újra megbabonázva éreztem magam.
• A te fiad? Csodás kisfiú! - próbáltam megtalálni a tökéletes szavakat több-kevesebb sikerrel.
• Tudom-tudom nem a legmegfelelőbb 17 évesen gyereket szülni de... - nem akartam hallani magyarázatát. Hisz semmiféle képen nem állt módomba elítélni és ezt szóvá is tettem.
• Nekem nem kell mentegetőznöd. Nem az én reszortom az ítélkezés. Amúgy, hogy hívják? - kíváncsiságtól izzó tekintettel vártam, hogy végre megtudjam ami talán a legjobban izgatott.
• Noah a neve – Noah. Nem is találhatott volna szebb nevet. És ezt a fiúcska is így gondolta hiszen neve hallatára hangos sikongatásba kezdett.

Ezek után mély beszélgetés vette kezdetét. Úgy éreztem magam mintha már régóta tartó barátságnak lennék részesen. Minden szó mosolyt követett.

Felidéztük vicces vagy éppen ciki sztorijainkat. Az első nagy szerelmet. Ezzel is közelebb engedve a másikat magunkhoz.

És a percek csak úgy teltek. Nem létezett a tér. Csak mi ketten voltunk és a kicsi Noah.

De sajnos az idő nagy úr így legyőzte a kicsi fiút aki mély álomba szenderülve feküdt Kristen karjaiban.

Így hát eljött a búcsú ideje. Kristen felöltöztette Noah-t majd magára kapta kabátját és elindult kifele.

Én még egyéb dolgokra hivatkozva a kávézóban maradtam.

De Kristen minden mozdulatát figyelemmel kísértem mígnem ki ért a kávézóból. Ám helyét hamar felváltotta az ajtón belépő nővérem.

Oda sietett hozzám majd miután üdvözöltük egymást követte ő is tekintetem.

Kezemet megszorítva figyelte míg Kristen be nem szállt a kocsiba aztán elhajtott.

Ezek után felém fordult és mindösszesen pár szót mondott mondott.

• Tehát ők lennének azok...