2. Fejezet - Bonyodalmak

Mivel azon voltam, hogy tudjak friss részt hozni, ezért nem sikerült olyan hosszúra mint ahogy terveztem! Remélem azért elnyeri a tetszésetek!

Örülnék pár kominak, de ha lusták vagytok a fejezet alján lévő véleményezős gombocskák nyomkodásának is örülnék :)

Puszi: Furzsi

2. Bonyodalmak

♥

Kristen

Arcomon hatalmas mosollyal fordultam be otthonom parkolójába. És mindeddig csakis az estén járt a fejem. Csodásan éreztem magam talán még soha jobban!

Bár nem gondoltam volna, hogy egy nap alatt, Rob nem hogy engem, de még Noah-t is megismerheti.

Szerencsére minden jól sült el és most már nyugodtabban szálltam ki a kocsiból, majd hátra léptem Noah-hoz.

Édes fiam nagyokat pislogott, miközben kis kezével felém nyújtózott.

Nagy nehezen kiszedtem a biztonsági övek bonyolult fogságából majd elindultunk befele.

Amint át léptem a küszöböt, ledobtam táskám majd Noah-t a kanapéra helyeztem míg megszabadultam felesleges ruháimtól. Ezután őt is kicsomagoltam és már indultam is volna felfele, ha nem terelődött volna el a figyelmem.

Ahogy kitekintettem a kertbe megláttam egy alakot. Mivel tudtam, hogy a szüleim illetve bátyám már rég nem tartózkodnak a házban ezért óvatosan vissza helyeztem Noah-t a kanapéra majd a kandalló mellett lévő pálcával indultam meg kifelé.

Nos talán egy ép eszű ember a rendőrséget hívná, engem mégis hajtott a kíváncsiság és a tenni akarás.

Így hát óvatosan kinyitottam az ajtót és az illető mögé igyekeztem. Ám valószínűleg ő jobban meg ijed mikor meg pillantott mint én magam. Ugyan is velem szemben Ashley állt legjobb barátnőm halál sápadt arccal. Tekintete mindvégig kezem figyelte mely magasra emelve tartotta a szúrós tárgyat.

• Hé Stew megtennéd, hogy le rakod azt a micsodát?! Nem hiszem, hogy a legjobb barátnőd ily mocskos halált érdemel – hangja megremegett és tudtam itt már rég nem a félelem a baj, hanem valami egészen más ok. Talán pont az amiért itt van most.

Le dobtam a pálcát, majd közelebb léptem barátnőmhöz aki egyből oda rohant hozzám és hangos zokogásba kezdett.

• Ashley! Mi a baj, mi történt? - kérdeztem és próbáltam magunkat beljebb terelni.
• Kellan... Kellan elhúzott otthonról! Azt mondta szüksége van egy kis időre mert, nem tudja mit tegyen! Elhagyott Kris! - hangja egyre jobban emelkedett felkeltve Noah érdeklődését aki szintén nyűgös lett így egyből fel kaptam majd vele és Ash-el indultam fel szobámba.

Ahogy fel értünk barátnőmet bele nyomta a szobámban lévő fotelba majd magam is helyet foglaltam a földön miközben próbáltam több fele is figyelni.

• De hisz az előbb mondta, hogy csak időre van szüksége! Az még nem jelenti azt, hogy elhagyott! Biztos vissza jö csak adj neki egy kis... időt!
• Időt? Milyen időt, hisz már két éve együtt vagyunk, nem kisfiú, hogy ne tudja eldönteni mit akar. Ha nem szeret mért nem hagy el? Nincs köztes állapot! - Ashley teljesen kikelt magából így nem győztem fiamat csitítgatni és nyugtatgatni.
• Lenyugodnál? Noah nem tud aludni!
• Hát persze ez is az én hibám, hogy a zabi gyereked nem tud nyugton aludni... - szava mérhetetlen dühvel öntöttek el, de mire észre vette mit is mondott arcomon már rég végig folytak a forró könnycseppek.
• Jaj Kris tudod, hogy nem úgy gondoltam. Nem akartalak meg bántani, pláne nem Noah-val együtt! - Ash térdre ereszkedve kúszott közelebb hozzám és most már csak úgy záporoztak könnyei!
• Tudod jól, hogy mennyi mindent el tűrök. Neveztek már egy olcsó ribancnak, sőt rosszabbnak is, de, hogy a gyerekemet hibáztasd. Na hát azt már nem. Tudom, hogy elszúrtam dolgokat az életemmel kapcsolatban, de Noah nem zabi gyerek, attól, hogy nincs apja, ugyanolyan mint a többi vele egykorú kisfiú! Szóval ne őt hibáztasd a pocsék magánéleted miatt! - nem is kellett több. Ashley fogta magát majd két hangos ajtó csapódás után egyedül maradtam Noah-val aki hangos sírásba kezdett.
• Kérlek Noah csak pár percre maradj csendbe. Nyugodj meg picikém! - ám a szavak süket fülekre találtak és Noah továbbra is hallatta hangját, mitől arca már piros volt.

Kezdtem megijedni! Noah sose csinált ilyet! Kis homlokát egyből arcomhoz emeltem és ahogy megéreztem tűz forró arcocskáját rögtön a telefon után nyúltam!

Anyám számát tárcsáztam aki pár csörgés után egyből felvetem.

• Szia Kristen! Mi újság?
• Anyu... Noah beteg, vagy legalábbis azt hiszem. Tűz forró az egész teste és nem hagyja abba a sírást! Most mit csináljak?
• Én most nem tudok haza menni, de öltöztesd fel és menny vele az ügyletre! Ilyenkor már nincs a gyerekorvos! - anyám higgadt hangon utasított én pedig minden szavát figyelmesen tápláltam be magamba.
• De ugye nem lesz semmi baja?
• Kristen, Noah erős fiú! Lehet, hogy csak egy kis megfázás, de mindenképp vidd be a kórházba majd ott segítenek!
• Rendben, köszönöm anyu! - majd ki nyomtam és egyből össze szettem Noah papírjait.

Gyorsan felöltöztettem majd ki siettem a házból bezárva mindent és már indultam is vele a kocsihoz.

Nem kellett sok idő, hogy a kórházhoz érjek, ahol egyből a gyerek osztályra siettem. A recepciós pultnál egy fiatal srác üldögélt, zenét hallgatva.

Oda siettem hozzá, majd a hordozót az asztalra helyeztem melynek köszönhetően egyből rám figyelt.

• Miben segíthetek? - nyomta egyből a szokásos dumát!
• A fiam lassan egy órája nem hagyja abba a sírást és az egész teste tűz forró! - gyorsan el hadartam a tudni valókat és miután kitöltöttem a fontos papírokat a srác egyből a a vizsgáló szobába küldött, mondván nemsokára jön egy orvos.

Amíg ott vártam meg szabadítottam Noaht, vastag öltözékétől majd kivettem és magamhoz öleltem.

Hőmérséklete változatlan volt, így egyáltalán nem voltam nyugodt.

Viszont az orvos hamar meg jelent ugyan is az ajtón egy húszas éveiben járó fiatal szőke hajú lány lépett be. Arcán fáradt mosoly ült ám mégis frissnek tűnt.

• Jó estét! Én Victoria Pattinson vagyok! Ön pedig Kristen és a kis Noah! Nos miben segíthetek – hangja nyugtatólag hatott, így hát elmeséltem mindent.

Az apró észrevételektől kezdve, talán még a magánéletem is ami kiváltotta az egészet.

• Nos végzek Noah-n pár rutin vizsgálatot és meglátjuk mi lesz. Addig ha gondolja nyugodtan várakozhat kint, de akár bent is maradhat!
• Szeretnék bent maradni – hangom elhalkult majd a vizsgálóasztalhoz léptem letéve fiamat.

A doktornő mindvégig szeretettel bánt a fiammal és oly óvatosan érintette akár egy értékes porcelánt mely bármikor eltörhet.

Ám ami ezután várt, hideg zuhany volt!

Az orvos felém fordult és arca eltorzult!

• Nos nem tudom, mennyire ismeri a meningitis-t vagy más néven agyhártyagyulladást! Nem akarom megrémiszteni Kristen, de Noah egyre jobban veszi fel a tüneteket amik ezzel járnak. Ha jól olvastam már egy órája sír, nos amint látja ez most sem javult, bár teste forró, mégis el hagyja magát és sápadt. Azonnali kezelésre szorul ezért remélem megtudja érteni, hogy Noah-nak muszáj bent maradni – ahogy feldolgoztam az információkat egyből hullani kezdtek könnyeim.
• Ugye nem azt akarja mondani, hogy a fiam meg fog halni?! Én azt nem élném túl! Könyörgöm mondja azt, hogy nem lesz semmi baja! - hangom könyörgő volt és bár tudtam, hogy egyből senki sem tud tenni semmit mégis abba reménykedtem, hogy be ad pár gyógyszert és Noah jobban lesz!
• Kristen kérem nyugodjon meg! Noah azonnali kezelést kap, ami reményeim szerint hamar hatni fog!

A doktor nem mondott többet és ezek után csak úgy szaladt az idő! Noah-t elvitték egy külön kórterembe ahova vele tartottam.

Infúziót kapott és elkezdték nála a gyógyszeres kezeléseket is! Borzasztó volt látni, hogy még pár órája vidáman vett részt a délutáni programomon, most pedig teljesen gyenge volt.

Amint le nyugodtak a körülmények és már csak Noah és én voltunk bent a szobában egyből hívtam anyámat.

Megdöbbent minden szavamon és egyből elindult a kórházba!

Amíg vártam, hogy ide érjen oda sétáltam Noah-hoz, majd megfogtam kis kezét és simogatni kezdtem!

Elaludt és arcán egyetlen jele sem látszott a nyugtalanságnak.

Annyira sajnáltam, hogy ilyenkor nincs apja. Egyedül mindig is szenvedés volt végig nézni akár csak egy náthát ami elgyengíti Noah-t.

Végig gondolva jöttem rá arra, hogy nem csak fiamat akarom boldoggá tenni hanem magamat is. Hisz mennyivel másabb lenne, ha Noah szerelemből született volna és még most is velünk lenne az apja.

De akármi is történt akkor, egyben biztos voltam. Ha még csak egy éjszakás kaland eredménye is, nagyon jól csináltunk valamit az apjával ugyan is csodás kisfiú. Nem is kaphattam volna szebb csodát.

*

Elernyedt végtagjaimat nyújtogattam miközben körül néztem hol is vagyok. Ekkor tudatosult bennem, hogy még mindig Noah-val vagyok a gyerek osztályon.

Egy fotelben ültem mai Noah ágya meglett volt. Takaró fedte lábam és az őszintét bevallva nem emlékeztem mikor is nyomhatott el az álom.

Fejem fiam felé fordítottam aki nagy kék szemeivel pásztázta arcomat és kezecskéit amennyire tudta felém nyújtogatta.

Egyből felkeltem majd oda bújtam hozzá. Apró kezét arcomhoz nyomta amire én egyből egy puszit adtam.

Nem mondanám, hogy jobban nézett ki mint tegnap. Sőt talán még gyengébbnek is látszott.

Ahogy fel emelkedtem, vettem csak észre anyámat aki a kis ágy másik oldalánál.

Tekintete kettősünkön pihent.

• Szia anyu – oda sétáltam hozzá majd szorosan megöleltem.
• Drága kislányom! Hidd el minden rendbe fog jönni! - szorított magához.
• Remélem... - nem telt többre, így hát csak élveztem a jól eső anyai ölelést.
• Amíg aludtál volt bent a Dr. Pattinson! Azt mondta jelenleg stabil Noah állapota. Folyamatosan adagolják neki az antibiotikumot. Viszont megemlítette azt is, hogy ha Noah nem javít a légzésén, muszáj lesz oxigén pótláshoz folyamodni!
• Vagyis? - nem értettem anyám mire is akar lyukadni. Magyarázatot vártam.
• Vagyis... oxigén maszkot kap, hogy a szervezetet minél előbb oxigénhez jusson.
• Azt mondod, hogy a gyerekemnek mindenféle orvosi eszközökre lesz szüksége, hogy életben maradjon? - úrrá lett rajtam a pánik és közel éreztem magam az ájuláshoz.
• Kris, kicsim tudod, hogy mindenki azon van, hogy Noah épségben kijöhessen a kórházból! De ehhez szüksége van Dr. Pattinson-nak egyéb beavatkozásokra is!
• Szóval nincs más választás? De ugye még eszik rendesen? Nem szeretném, hogy bármi más baja is legyen!
• Szerencsére az étvágya még meg van. A reggeli már meg is volt! Viszont kislányom nekem most mennem kell! Gondolom te itt maradsz!

Miután bólintottam anyám egy puszit nyomott arcomra majd Noah-hoz is oda ment és tőle is elbúcsúzott.

Amint ki lépett a kórteremből egyből oda mentem kisfiamhoz, aki minden egyes sarkot körül szemlélve rajtam pihentette tekintetét.

Kis arcára mosoly húzódott, amit én is viszonoztam.

Ám eme meghitt pillanatot a doktornő zavarta meg.

• Jó reggelt Kristen! Nem tudom az édesanyja informálta-e?
• Igen! Elmondott mindent! Mondja, hogy van Noah? Ugye hatnak a kezelések?
• Noah erős kisfiú és ez abban is meg látszik, hogy a szervezet befogadja a táplálékot! Bár a láza még mindig magas, de azon vagyunk, hogy ezt csillapítsuk! Nos gondolom ha beszélt az édesanyával akkor tud az oxigén maszkról is! Noah eléggé akadozva veszi a levegőt, ami ha tovább romlik akkor segítségre lesz szükség. De ez még nem jelenti azt, hogy Noah rosszabb állapotba kerülne!
• Értem! Lenne egy kérdésem! Ki vehetem a fiamat a kiságyból? Vagy ne lehetséges?
• Mivel infúzióra van kötve ezért nagyon oda kell figyelni, de ha leül a fotelba szívesen segítek megmutatni, hogy is kell kezelni!

Bólintottam majd helyet foglaltam a fotelba. Az orvos kiemelte az ágyból Noah-t, majd óvatosan oda jött hozzám.

Vigyázva Noah kis testére, oda helyezte karomba.

• Az infúzió csőre vigyázzon! Nemsokára jön egy rezidens aki majd segít a helyes tartásban is, és a lázcsillapítót is hozni fogja! Viszont nekem most mennem kell- miután ránk mosolygott, ki lépett a kórteremből!
• Jaj kicsikém, ugye tudod, hogy a mami nagyon imád Téged! Te vagy a szeme fénye. Nem is tudom, hogy mi lenne velem nélküled! - odahajoltam hozzá majd apró puszikkal halmoztam el arcát amit ő is viszonzott.

Ahogy ott ültem a fotelba karomba fiammal, minden másnak tűnt. Tudván, hogy bármikor baj történhet, csak még jobban össze törtem lelkileg.

Sose gondoltam volna, hogy pont én kerülök ilyen helyzetbe. De van egy olyan érzésem, hogy minden ember úgy gondolja, hogy vele úgyse fog megtörténni!

És tessék, élő példa lettem! Egyik napról a másikra változott meg az egész életem. Minden bajom amiről azt hittem eddig, hogy a legnagyobb, most csak egy apró kosz foltnak tűnt az életemben.

És helyette lépet életbe az anyai aggodalom, a féltés, és a szeretet.

Egyszerűen nem tudnám elképzelni az életem Noah nélkül! Számomra ő jelenti az egész világot!

Ő volt életem legnagyobb hibája, de egyben a legnagyobb meglepetése is! Maga a csoda!

Gondolataimat Noah gügyögése terelte el, aki kapálózva jelezte, hogy figyelmem csakis neki szenteljem!

Én pedig ezer örömmel tettem neki eleget.

Mivel mozgás lehetőségeink korlátozva voltak ezért mesélni kezdtem neki! Mindent ami eszembe jutott!

A napról, a csillagokról, a rétről melyen ezer és ezer színes virág pompázik! És az apukájáról!

• Tudod Noah bár nem ismerem az apukádat, mégis úgy érzem ő egy csodás ember. Hisz te is tökéletesen vagy! Bár tudnám, hogy ki ő, hogy meg ismerhesd! Viszont a szemeit biztos vagyok, hogy tőle örökölted. A családunkban senkinek sincs ilyen gyönyörű szeme. Na és a szőke hajacskád, abban is biztos vagyok, hogy apukádtól kaptad! Valószínűleg ha felnősz tiszta apukád leszel és én büszke leszek rád! - ahogy befejeztem mondandómat, kopogtatás terelte el figyelmem.

Nem szóltam semmit és csak továbbra is fiamnak szenteltem minden figyelmem.

• Jó napot én vagyok a rezidens orvos akit Dr. Pattinson küldött – ismerős hang csapta meg fülemet és egyből felemeltem fejem.
• Rob? - kíváncsian tekintettem Rob-ra akit felnézett a papírokból és az ő arcán is csak a döbbenet volt látható.

Nemsokára friss! Bár lehet, hogy holnapra marad, de azon vagyok, hogy minél előbb új részt kapjatok :)

Fruzsi

Friss

Legyen holnap friss? :)
Klassz gombocska jelzés! :)

1. Fejezet- Egy új élmény

1. Egy új élmény

♥

Kristen

Végre kicsöngettek. Ma volt az utolsó suli nap így hát sietve kaptam fel kabátom, helyeztem vállamra táskámat és meg sem vártam az Irodalom tanár karácsonyi jókívánságait. Ahogy ki értem egyből a kocsimhoz léptem, majd bepattantam és talán sebesen száguldottam volna a kis kávézó felé ha nem lenne ekkora hó. Így hát csak szépen komótosan, a balesetek elkerüléséhez méltó sebességgel haladtam végig Chicago utcáin.

Izgatott voltam. Pedig tudtam, hogy ma sem fog megtörténni a varázs. Mégis szívem a naponta elöntő rajongással dobogott amikor magam elé képzeltem azokat a csodás szemeket és azt az ellenállhatatlan mosolyt mely rabul ejtett.

• Jaj istenem mibe keveredtem – mély és fáradt sóhaj hagyta el ajkamat, majd ujjaimmal a kormányon doboltam miközben vártam, hogy a sorompó lámpája végre zöldre váltson.

Végre zöld. Rátapostam a gázra majd pár kanyar után leparkoltam a már jól ismert kávézó előtt. Kivéve táskámat elindultam befele, majd a már megszokott helyemre a kávézó egy kis eldugott sarkába be ültem. Nem is kellett sok idő, ki jött Josh a pincér, kezében a már szokásommá vált forró csokival.

• Szia Kristen! Hogy telt a napod? - lehuppant mellém, nem zavartatva magát és máris rátért az átlagos báj csevejre. Nem volt vele semmi bajom, de a nyomulása már-már aggasztott.
• Egész jól, de ha nem bánod szeretnék egyedül maradni a forró csokim társaságával! - az egyedül szócskát megnyomva, emeltem rá tekintetem és addig figyeltem míg el nem hagyta az asztalt.

Ezek után mélyet szippantottam az édes csoki illatából majd elővettem Jane Austin könyvét és neki álltam olvasni.

Jó elterelő hadművelet volt míg vártam. Ugyan a rejtélyes idegen mindig pontosan érkezett, sose akartam lekésni egy kiélvezhető mosolyt vagy pillantást sem. Így akár egy-két órával előbb is képes voltam a kávézóban ülni és várni.

Ma is így volt hisz még csak három óra múlt pár perccel, Ő pedig pontban négykor érkezik. Sosem késett.

*

Mint kisgyerek karácsonykor én is úgy vártam hogy percek múlva négy legyen. Hamar befejeztem a könyvet így a kinti karácsonyi dekorációnak és a lágy dallamoknak adtam át magamat. Tekintetem át futtattam az utcán rohanó embereken. Mind nyúzott arccal siettek valahova. Ki munkába, ki pedig a gyermekeiért. Nem szerettem a meg gyötört embereket így hát vissza is akartam fordítani a fejem, de nem tudtam. Az üvegen túl ott állt Ő! Rám emelte tekintetét, majd befele igyekezet. Nekem se kellett több és az ajtó felé fordítottam fejem. A kis csengő a falon jelezte, hogy belépett. Arca piros volt a nagy hidegtől. Kabátján és sapkáján még ott pihentek a kis hópihék ám mindez mellékes volt abban a pillanatban amikor arcát felém fordította. Szeme csillogott, ajkai pedig hatalmas mosolyra húzódtak.

Szívem ki hagyott pár ütemet és teljesen valami romantikus filmbe éreztem magamat. Még levegőt is elfelejtettem venni.

Mint egy angyal. Kitudja, lehet csak beképzelem minden egyes találkozásunk? De nem bánom, mert ha egy ilyen csodát láthatok még talán a dili házat is bevállalom.

Tekintetét, egy percre sem vette le, majd a mellettem lévő asztalnál foglalt helyet. Pont olyan irányban, hogy tekintetünk egymásba olvadjon.

Talán nem helyes amit teszünk, és kitudja milyen alak is valójába Ő. De egyáltalán nem érdekelt ugyanis valami olyasmit éreztem bent a lelkemben amit eddig soha. Pedig voltam már szerelmes, de ez más volt.

Talán ezt hívják a „nagyok” az igaz szerelemnek!

Ezek után csak ültünk. Egyikőnk se szólalt meg. Csak néztük a másikat. Ha valaki látott volna minket nagy valószínűséggel nem tudta volna megérteni. De nem is kérem senkitől se, hogy megértse, hisz ezt csak mi érthetjük.

Ám eme meghitt pillanatot a telefonom vad csörgése rázta meg. Mérges voltam, úgy érzem ennyi jár nekem, és most erre el kell szakadnom a csodás szempártól.

Megeresztettem egy szomorkás mosolyt majd kihalásztam zsebemből a készüléket.

Anyám neve villogott rajta, így hát nem tehettem meg, hogy kinyomom. Sóhajtottam egyett majd a fogadás gomb után fülemhez emeltem a készüléket.

• Kristen Stewart! Már rég itthon kéne lenned. Tudod jól, hogy ma korábban kezdek a munkában és nincs ki vigyázzon Noah-ra. Szóval rögtön told haza a segged, vagy végleg elbúcsúzhatsz a fiadtól! - anyám szavai fenyegetőzőek voltak és tudtam, hogy komolyan gondolja. Noah próbaidőn volt nálam. Akár csak egy rossz lépés és anyám hívja a gyámügyieket.
• De anyu...
• Semmi, de! Te döntesz Kristen! - hallottam ahogy hangjától a kisfiam sírásnak ereszti kicsiny hangját.
• Légy szíves hozd be a kávézóba ha neked így megfelel! - fontos volt a fiam, de nem fogok megalázkodni az anyám előtt így hát utolsó lépésként ezt hoztam fel.
• Felőlem. Rögtön ott leszek – azzal kinyomta a telefont én pedig lehunytam szemeimet.

Hiányzott az anyám, de nem hibáztathattam azért amilyen lett. Én tettem olyanná. Amikor egy rossz éjszaka után a kórházban ébredtem fel megfogadta, hogy soha többé nem hagy magamra. De akkor még egyikünk se tudta, hogy nem csak a részegség okozott nagy gondot. A sok pia és az erős drogok melyek akkor a szervezetembe kerültek mind elfelejtették velem azt az éjszakát. Így hát nem emlékeztem arra sem, hogy lefeküdtem volna valakivel. Noah csak hónapok múlva mutatta meg, hogy igenis Ő ott növekszik a hasamban.

Anyám tajtékzott a dühtől. Meg akarta fojtani az akkori barátomat Tom-ot. Mondván, hogy lehetett ilyen felelőtlen. De mi akkor már rég nem éreztünk testi vonzalmat egymás iránt így Tom is hamar le reagálta, hogy nem ő az apa. Hamar el is tűnt az életemből ám előtte még az egész iskola előtt elhordott egy utolsó kis olcsó kurvának. Hisz képes voltam lefeküdni egy másik férfival miközben vele voltam.

Soha nem éreztem még magamat annyira megalázottnak! Számkivetett voltam, egy közröhej mindenki számára. És őszintén szólva nem is éreztem többnek magamat.

De azóta eltelt lassan két év. Én pedig ha teljesen nem is, de próbálom túl tenni magam a dolgokon és úgy nevelni Noah-t, hogy neki a legtökéletesebb legyen. Bár anyám megrögzötten vallja, hogy sokkal jobb helyen lenne a fiam nevelőszülőknél, de nem értek egyet vele! Noah-nak velem van a helye. Én vagyok az anyja és ha még nem is tudom, ki az apja, sokkal jobb helyen van mint vad idegen embereknél.

És ez volt a végszó, ugyanis anyám kezében a babahordozóval sietett hozzám, majd meg sem várva reakciómat, kezembe nyomta a hordozót és a baba cuccokat és egy szia után már távozott is!

Rá emeltem tekintetem a piroskás arcú kisfiúra, majd egy nagyot sóhajtottam és ma már nem ez volt az első alkalom, hogy hasznavehetetlennek éreztem magam.

• Szép kis nagymamád van mondhatom! - majd a hordozót letettem az asztalra és elkezdtem fiam kicsomagolását.

Mindeközben megengedtem magamnak egy két pillantást a szembe lévő félistenre, aki még mindig itt volt és bár kissé meghökkenve, de figyelemmel kísérte minden egyes mozdulatomat.

Lassan, de biztosan Noah is ki lett szerelve a hordozóból és vastag ruhácskájától is megszabadítottam majd ismét le ültem a helyemre.

Fiam érdeklődve tekintet a túloldalra és sikongatva kezdte csapkodni az asztal amint egy mosolyt kapott.

Arcomra hatalmas mosoly ült ki. Soha nem láttam még, hogy bárkinek is örült volna ennyire. Folytatta is tovább hangos kacagását, sikongatását amit a túl oldalon is hasonló érzelmek követtek. És akkor megmozdult. Ijedten kaptam tekintetem az órára ami még csak ötöt mutatott és kétségbe esetten figyeltem minden mozdulatát, de hát nincs még itt az idő. Nem szokott ilyen korán elmenni. Ám hamar felváltotta az ijedtséget a döbbenet és a kíváncsiság. Ugyanis a görög isten felénk tartott és meg nem állt míg helyet nem foglalt a mellettem lévő széken.

• Bocsánat, hogy kérdezés nélkül ide tolakodtam, de muszáj voltam közelebbről is megszemlélni ezt a csodás kisfiút – istenkém ez a hang. Mintha tényleg egy angyalt látnék aki hozzám beszél. Nem is beszél inkább dalol.
• Se...semmi gond – éreztem ahogy arcomat el lepi a pír és kénytelen voltam másfelé fordítani a fejem ha nem akarok nyomban az ájulás határára lépni.
• Mellesleg Rob vagyok, te pedig? - kérdően fordította felém tekintetét én pedig próbáltam össze rakni fejemben a betűket. Rob... csak is a neve járt a fejembe így nem csoda ha nem tudtam felelni kérdésére.
• Izé... Kristen vagyok, de nyugodtan szólíts csak Kris-nek! - majd vissza fordítottam én is rá tekintettem és nem tudtam elszakadni a a fogva tartó szempártól.
• A te fiad? Csodás kisfiú! - Noah-ra emeltem tekintetem majd vissza Rob-ra.
• Tudom-tudom nem a legmegfelelőbb 17 évesen gyereket szülni de... - nem tudtam befejezni mondandómat, ugyanis Rob közbe vágott.
• Nekem nem kell mentegetőznöd. Nem az én reszortom az ítélkezés. Amúgy, hogy hívják? - feléje pillantottam és csakis a kíváncsiságot láttam szemeiben.
• Noah a neve – édes fiam neve hallatára ismét sikongatni kezdett amit mindketten mosollyal nyugtáztunk.

Ezek után mély beszélgetésben kezdtünk és szinte mindenről szót ejtettünk. Mint ha már ezer éve ismernénk, egymást. Kínos sztorik a suliból és mély érzelmek. Nem volt tabu téma, de tudtuk mindketten hol a határ. És úgy éreztem most az egyszer nem számít milyen múlttal rendelkezek. Csak mi voltunk és az idő.

Viszont olyan hét óra körül sajnos az idő ellenünk szegült, ugyanis Noah nyűgösen dőlt karomba jelezve, már otthon lenne.

Szomorúan öltöztem fel mikor már Noah a hordozóban várta, hogy induljunk. Rob még ott maradt egyéb dolgokra hivatkozva.

A búcsú pillanatánál viszont nem tudtam mit tegyek. De Rob előrébb volt pár lépéssel, ugyanis ős is felállt majd arcomra egy lágy puszit nyomott. Mintha tényleg régi ismerősök lennénk.

És én ismét éreztem a pírt, mely régi barátként kúszott arcomba.

Elrebegtem egy halk sziát majd a kijárat felé indultam. Még egyszer hátra fordultam és egy mosoly kíséretében léptem ki az ajtón.

A kocsihoz siettem majd amint be raktam Noah-t és is be ültem és percekig csak vártam. Tudtam ez a nap valami újnak a kezdete, valami egészen másnak amit eddig soha nem ismertem.

♥

Robert

Hazafelé tartottam miközben agyam csakis a délutáni programomon kattogott. Izgalom lett úrrá rajtam és nem tudtam mit tegyek. Talán ma végre eljön a pillanat. És a mosolyokat szavak követik. Vagy talán még sem.

Hisz ő nem tudja ki vagyok, csak egy fiút lát aki nap mint nap rá mosolyog és őt nézi.

Lehet már valaki más karjaiban leli a boldogságot.

De nem most az egyszer nem lehetek negatív így hát minél több kellemes gondolattal vettem fel a kanyart otthonom felé.

Mielőtt azonban beléptem volna a házba körül néztem és csodáltam a lehulló havat. Nincs is szebb a fehér csillogásnál melyet ezek a kis pelyhek okoznak.

Felfele haladtam a lépcsőn, és már a zárban volt a kulcsom ám Nikki megelőzött.

Kezében egy csésze kávéval állt az ajtóban és várta hogy beljebb lépjek. Nekem viszont még az élni akarástól is elment a kedvem. Tudtam, hogy minden egyes mozdulatommal fájdalmat okozok neki és ez most sem volt másképp. Tudta, hogy ma is elmegyek és tudta, hogy már rég nem Kellan és a foci meccs az úti célom.

Megpróbáltam a legtökéletesebb mosolyomat elő venni majd amint beljebb léptem egy apró csókot nyomtam ajkaira.

Ledobtam táskám majd kabátom felakasztottam a fogasra. A konyhába indultam és miután készítettem egy szendvicset le ültem az asztalhoz. Nikki követett, de egy szót sem szólt. Le ült mellém majd mereven nézett kifelé az ablakon. Emlékszem régebben minden egyes percet együtt töltöttünk és sose engedtük el a másik kezét. Ha ettünk mindig együtt tettük eme tevékenységet, és minden apró helyet kihasználva férkőztünk egymás közelébe. Most viszont az azstal két oldalánál foglaltuk el távolsági helyünket.

Elgondolkodtam mindazon ami nyolc hónap alatt zajlott le az életemben.

Tudtam, hogy Nikki nem ezt érdemelnél. Hisz annyi mindent adott nekem. Meg tanított élni én erre eldobom magamtól.

Egyáltalán nem helyes amit teszek, de nem szállhatok harcba az érzelmeimmel.

• Ma is találkozol vele – Nikki nem kérdésnek szánta a mondandóját. Hisz tudta előre a választ.
• Sajnálom... - nem telt többre tőlem. Egy idiótának éreztem magam.
• Tudom Rob, hidd el tudom, hogy sajnálod. De ne kérd, hogy ne haragudjak, mert nem lennék rá képes. Megaláztál, és ha lehet elvesztettem minden hitem amit a férfiak felé tápláltam. Tudod minek érzem magam hetek vagy akár hónapok óta? Egy tárgynak, egy olyan tárgynak amit nagy lelkesedésében vesz az ember egy kirakodóvásárban. Haza viszi majd szépen portalanítva berakja a nappaliba. És aztán semmi, elszáll a tárgy iránti rajongás és már csak egy ócska vacaknak tűnik az amit nem rég még olyannyira magunkénak akartunk tudni. De ezt nem teheted meg Rob egy élő emberrel. Nem csak velem nem, de senki mással sem! Csak egy kicsit képzeld magad az én helyzetembe! Nem kérlek sokra, de vedd figyelembe, hogy mit is teszel velem! - hangja a mondatok közben egyre jobba halkult el, mígnem már az apró könny cseppek is megjelentek rajta.

Felállt az asztaltól majd választ nem várva elindult a szobánkba. Hangos csapódás jelezte, hogy elért odáig.

Után szerettem volna menni, de nem volt erőm hozzá. Nem szeretném tévhitekbe ringatni, nem akarom neki azt mondani, hogy majd minden rendbe jön miközben mindketten tudjuk, hogy ezt már rég nem lehet vissza állítani.

És mégis együtt voltunk. Talán a tudat, hogy nem az üres házba kell haza jönni, és az, hogy itt vagyunk még akkor is ha tudjuk, hogy a másik hibákat vétett.

Ez a kapcsolat már rég csak erről szólt.

Ismét mélyen elterelődtek gondolataim, de most az egyszer nem az eszemre hallgattam, hanem a szívemre. Elpakoltam magam után majd az órára tekintve sietősen kapkodtam magamra kabátomat.

Időközben még egy pillantást vetettem Nikki-re aki az ágyon feküdt és csak maga elé bámúlt.

Nem figyelt felém, nem engedte meg magának, hogy akár még csak egy másodperc erejéig is felém tekintsen.

Így hát fogtam magam, majd ki siettem a házból. Sietős léptekkel szeltem át az utcát és szinte minden egyes lépést kilométeres távolságnak éreztem.

Vártam, hogy oda érjek. Vártam, hogy végre újra láthassam csodás arcát, mely minden nap szebbnél szebb mosolyokkal ajándékozott meg.

Minden egyes nappal közelebb éreztem magam hozzá.

Szerencsére a mai napot sem kelett már tovább töltenem nélküle ugyan is megpillantottam őt. Ott ült a szokásos helyén. Kifele nézett ám amint meglátta közeledő alakomat szeme csillogni kezdett, szívem pedig egyre gyorsabban vert izgatottsága láttán.

Végig követtem tekintetemmel mígnem beléptem a kávézóba.

Megráztam fejem eltűntetve onnan a hópihéket majd én is helyet foglaltam a szokásos asztalnál.

Minden nap ugyan ott ülltünk. Egymás szemébe néztünk -és mintha csak pár centi és nem két asztal választott volna el- és ez mindent elmondott.

Körbe tekintettem és ugyanúgy a megszokott emberek ültek a helyiségben.

De tekintetem hamar vissza talált kiinduló pontjához. Kezében Jane Austen könyve pihent míg előtte a már jól ismert forró csoki gőzölgött.

Érzések tömkelege kavargott bennem. Minden mosoly melyet egymás között váltottunk melegséggel öntött el.

Úgy éreztem soha nem voltam még ennyire boldog.

Szemünk megállás nélkül találkozott, és ez így ment hossza perceken keresztűl.

Ám a meghitt pillanatot hamar megzavarta egy telefon csörgés.

A lány kellemetlenül kotorászott zsebében majd miután a kijelzőre tekintett egy halovány mosoly után felvette.

Bár nem volt oly messze tőlem mégse halottam beszélgetését. Néhány szó töredék érintette fülemet, de mivel nem voltam illetések beszélgetésében így hát nem is hallgatóztam tovább.

Hossza és mély beszéd után kinyomta a telefont majd elmélyedten tanulmányozta az asztalt és arca meg gyötört volt.

Mint ha most közölték volna vele élete legrosszabb hírét.

Percekig csak bámult és fejét leszegezte. Ez így ment mígnem egy középkorú hölgy betért a kávézóba kezében egy gyerek hordozóval.

A lány felé igyekezett bennem pedig a vér is meghűlt. Talán végre láthatom? Megismerhetem azt a személyt akit mindeddig titok rejt?

Lehelyezve az asztalra a baba hordozót egy szia után máris távozott a hölgy. Én pedig egyből telefonom után nyúltam és nővérem számát kerestem.

*

Tekintetem végig kísérte a gyerek és anyja közötti kapcsolatot. Az óvatos érintéseket és azt a fajta törődést melyre nem mindenki lenne képes.

Ahogy a kisfiú felé tekintett megeresztettem egy mosolyt mely nem várt érzelmeket hozott ki a fiúcskából. Hangos kacaj lengte körbe a helyet és kis tenyerével az asztal csapkodta.

Ez volt a végszó és végül nem tudtam megállni.

Lábaim önkéntelenül indultak el a szomszédos asztalhoz ahol már ott ült Ő kezében a kisfiúval. Amint helyet foglaltam máris elindultak bennem a szavak.

• Bocsánat, hogy kérdezés nélkül ide tolakodtam, de muszáj voltam közelebbről is megszemlélni ezt a csodás kisfiút – minden egyes szót áhítattal ejtettem ki és tekintetem nem tudtam levenni a kicsi fiúról.
• Se...semmi gond – hangjának lágy dallama varázslatként csapott meg. Mintha csak egy angyalt hallanék!
• Mellesleg Rob vagyok, te pedig? - kérdően tekintettem rá és bár számomra nem volt titok neve mégis érdeklődve vártam válaszát!
• Izé... Kristen vagyok, de nyugodtan szólíts csak Kris-nek! - tekintetünk ismételten találkozott és újra megbabonázva éreztem magam.
• A te fiad? Csodás kisfiú! - próbáltam megtalálni a tökéletes szavakat több-kevesebb sikerrel.
• Tudom-tudom nem a legmegfelelőbb 17 évesen gyereket szülni de... - nem akartam hallani magyarázatát. Hisz semmiféle képen nem állt módomba elítélni és ezt szóvá is tettem.
• Nekem nem kell mentegetőznöd. Nem az én reszortom az ítélkezés. Amúgy, hogy hívják? - kíváncsiságtól izzó tekintettel vártam, hogy végre megtudjam ami talán a legjobban izgatott.
• Noah a neve – Noah. Nem is találhatott volna szebb nevet. És ezt a fiúcska is így gondolta hiszen neve hallatára hangos sikongatásba kezdett.

Ezek után mély beszélgetés vette kezdetét. Úgy éreztem magam mintha már régóta tartó barátságnak lennék részesen. Minden szó mosolyt követett.

Felidéztük vicces vagy éppen ciki sztorijainkat. Az első nagy szerelmet. Ezzel is közelebb engedve a másikat magunkhoz.

És a percek csak úgy teltek. Nem létezett a tér. Csak mi ketten voltunk és a kicsi Noah.

De sajnos az idő nagy úr így legyőzte a kicsi fiút aki mély álomba szenderülve feküdt Kristen karjaiban.

Így hát eljött a búcsú ideje. Kristen felöltöztette Noah-t majd magára kapta kabátját és elindult kifele.

Én még egyéb dolgokra hivatkozva a kávézóban maradtam.

De Kristen minden mozdulatát figyelemmel kísértem mígnem ki ért a kávézóból. Ám helyét hamar felváltotta az ajtón belépő nővérem.

Oda sietett hozzám majd miután üdvözöltük egymást követte ő is tekintetem.

Kezemet megszorítva figyelte míg Kristen be nem szállt a kocsiba aztán elhajtott.

Ezek után felém fordult és mindösszesen pár szót mondott mondott.

• Tehát ők lennének azok...

Holnap első fejezet :)

Kérdés :)

Felkerüljön a mai nap folyamán az első fejezet? :)
A klassz gombra kattintás jelzi az igent :)

Bevezető :)

„Lady Catherine rendkívül fel volt háborodva, amikor értesült unokaöccse házasságáról. S mivel most

szabad folyást engedett szókimondó természetének, levelében, melyben tudomásul vette az eljegyzés

hírét, olyan durva hangon írt, különösen Elizáról, hogy egy darabig minden érintkezés megszakadt közte

és Darcyék között. Végül azonban Elizabeth rábeszélésére Darcy hajlandó volt megbocsátani

nagynénjének, és keresni vele a kibékülést. Lady Catherine kissé még ellenkezett, de aztán mégis

legyőzte haragját - vagy azért, mert szerette unokaöccsét, vagy mert kíváncsi volt, hogyan viselkedik a

felesége. Vagy leereszkedően meg is látogatta őket Pemberleyben, noha az ősi ház erdőit nemcsak az új

úrnő jelenléte szentségtelenítette meg, hanem a londoni nagybácsi és nagynéni látogatásai is.

Gardinerékhez mindig bizalmas barátság fűzte a fiatal párt. Darcy éppúgy szívből szerette őket, mint

Elizabeth; mindketten meleg hálát éreztek irántuk, akik Derbyshire-be hozták Elizát, s ezzel lehetővé

tették egybekelésüket.”

A kávézóban helyet foglalt fiatal lány elégedetten csukta be Jane Austen mára már rongyosra olvasott regényét miközben belekortyolt ismét gőzölgő tejcsokijába. Gyermeki báj ült ki arcára az édes csoda ízlelésekor, és szemét lehunyva még hitelesebbé tette az érzést.

Tél volt. Chicago utcáit, tereit vastag hó takaró temette be, melyet a közeledő karácsony miatt a pompa és a díszek csak még hangulatosabbá tettek

A kis kávézót lágy dallamok ölelték körül és mindenki a szabadban lejátszódó havazást kísérte figyelemmel.

Ahogy a lány is pillantását kifele terelte megláthatott valakit ugyanis szemei csillogni kezdtek és arcára hatalmas mosoly ült ki.

Az ajtón egy a lánynál idősebb srác lépett be. Sapkáján még ott pihentek a hópelyhek és arca is piros volt a kint meg élt hideg következtében. Mégis csintalan mosolyra húzódtak ajkai amikor körbe nézett a helyiségben és megpillantotta a lányt.

Nem ismerték egymást, nem tudták a másik nevét mégis minden nap ugyanabban az időben a kávézóba látogattak, hogy ha csak pár percre is, de élvezzék a másik látványát. Így ment ez idestova már nyolc hónapja.

És, hogy mért nem szólították meg a másikat? Mért csak egy mosoly volt mind amit a másiknak adtak? Most mind kiderül!